Pascal mit tartott meggyőzőnek a Biblia tanításában?

A következőket említi töredékeiben:

„Azt látom, hogy a keresztény vallásban beteljesedett jövendölések vannak, ezt pedig egyik sem (egyetlen vallás sem) mondhatja el magáról.”(693.töredék) „Ha soha semmi módon nem hallottam volna beszélni a Messiásról, a világ sorának ily csodálatos és nagyszámú beteljesült megjövendölése után mégis megértem, hogy Istentől való dolog ez.” (734. töredék)

„…Egyedül isteni erkölcsisége miatt is eléggé bizonyítottnak érzem.” (737. töredék) A vallásnak meg kell magyaráznia, miért ellenkezünk Istennel és a saját javunkkal. Meg kell tanítania bennünket e fogyatékozásaink orvosságaira s az orvosságok megszerzésének módjaira.” (430. töredék) „Ám egyetlen vallás sem figyelmeztetett rá, hogy az önszeretet bűn, sem arra, hogy ebben születtünk, hogy kötelesek vagyunk ellene szegülni, és egyiknek sem volt rá gondja, hogy megadja nekünk a gyógyítás eszközeit.” (492. töredék)

„A mindent szelídséggel intéző Istennek az a módszere, hogy az értelembe észokokkal, a szívbe pedig kegyelme segítségével ülteti el a vallást. De ha erőszakkal és fenyegetéssel akarják beleplántálni az értelembe és a szívbe, akkor nem a vallást, hanem a félelmet vetik bele.” (185. töredék)

Pascal tehát a lelkiismereti szabadság tiszteletben tartását is a meglepő és meggyőző dolgok közé sorolta. Érthető, mert az emberi természetből ez nem fakad, az ember sokkal inkább arra hajlamos, hogy a másik embernek még a gondolkodását is erőszakosan uralja, meghatározza. Bárcsak ne torzították volna el annyira a keresztény egyházak a kereszténységnek ezt a jellegzetes vonását! Néhány bibliai ige, amely arról tanúskodik, hogy Isten mennyire tiszteletben tartja az ember szabad választását. „Ahol az Úrnak Lelke, ott a szaadság.” (2Kor 3,17) „Íme, az ajtó előtt állok és zörgetek; ha valaki meghallja az én szómat és megnyitja az ajtót, bemegyek ahhoz és vele vacsorálok, és ő énvelem.” (Jel 3,20) „Aki szomjúhozik, jöjjön el; és aki akarja, vegye az élet vizét ingyen.” (Jel 22,17)

Hozzátehetünk még egy negyedik meglepő dolgot is a fentiekhez: ez pedig a Biblia részletesen kifejtett kinyilatkoztatás- és ihletéstana. Nem különbözik más világvallásoktól a keresztény vallás abban a tekintetben, hogy szent iratgyűjteményének az ihletettségét vallja. A hinduizmus hívei is azt vallják a Védákról és a Bhagavad-gítáról, hogy „sugalmazott” írások. Az iszlám hívei ugyancsak azt vallják a Koránról, hogy „égből leesett könyv”. A kegyes hinduk, muszlimok és keresztények nagyjából egyformán kötődnek a szent irataikhoz.

A kereszténység kinyilatkoztatás- és ihletéstanának a továbbiakban azonban már egészen eltérő és egyedülálló vonásai vannak, amelyek a következők:

Olyan nagy a távolság „Isten gondolatai” és az ember gondolatai, fogalmai között, hogy az ember részéről eleve kudarcra van ítélt az a vállalkozás, hogy valamiképpen áthidalja e roppant távolságot, és megpróbálja megismerni és megérteni „Isten gondolatait”. „Nem az én gondolataim a ti gondolataitok, és nem a ti útjaitok az én útjaim – szól az Úr -, mert amint magasabbak az egek a földnél, akképpen magasabbak az útjaim útjaitoknál, és gondolataim gondolataitoknál.” (Ésa 58,8-9)

Ennélfogva csakis Isten maga teremthetett lehetőséget a kommunikációra önmaga és az ember között. A megoldás az emberi nyelvre, fogalmakra való „átültetés” volt. Isten „szent embereket” (2Pt 1,20) választott erre a feladatra, ők voltak a „próféták”. Ha a próféta szót halljuk, az ószövetségi próféták jutnak az eszünkbe, akik a nép országosan ismert tanítói és tanácsadói voltak Izráelben. Tágabb értelemben azonban az Isten és az emberek közötti üzenetközvetítőt jelenti ez a szó a Bibliában. A próféta olyan ember, akihez az Úr közvetlenül és különleges módon szól, és akit megbíz mondanivalója továbbításával. Így hangzik e tágabb értelemben vett prófétai szolgálat meghatározása: „Ha valaki az Úr prófétája közöttetek, én megjelenek annak látásában, vagy álomban szólok azzal.” (4Móz 12,6) A szónak ebben az értelmében az összes bibliai szerző próféta. A János apostol által írt Jelenések könyve is „prófétai könyvnek” neveztetik például lásd Jel 1,3.

Nem egy tanú, nem egy próféta tesz tanúbizonyságot Isten gondolatairól a szónak ebben az értelmében, hanem több mint harminc.

A próféták temészetfeletti segítséget kaptak a rájuk bízott kinyilatkoztatás hiteles tolmácsolásához. Különleges gondoskodás történt arról, hogy sértetlenül, torzulásmentesen vegyék át a kapott kinyilatkoztatást, és segítséget kaptak ahhoz is, hogy az átvett üzenetet pontosan adják vissza emberi nyelven. (2Tim 3,16); 2Pt 1,21 stb.)

Az átvett kinyilatkoztatást isteni utasításra foglalták írásba. „Amit látsz, írd meg könyvben” – hangzott például János apostolnak, a Jelenések könyve írójának (Jel 1,11). Maguk írták le a látottakat, vagy egyes esetekben saját maguk diktálták le. (Lásd pl. Dn 7,1; Jel 10,4; Kol 4,18; 2Thess 3,17; Jer 36,1. 4. 17-18)

A próféták semmit sem tettek hozzá a maguk eszméiből Isten beszédéhez: „Az írásban egy szó sem támadt saját magyarázatból.” (2Pt 1,20) Nem is vettek el belőle semmit. János apostol például azt írja Jelenések könyve bevezetésében, hogy ő egyszerűen csak „bizonyságot tett mindenről, amit látott” (Jel 1,2)

A próféták tanúságtétele az egyes témákról teljes, következetes egységet mutat, nem formailag, hanem tartalmilag. Ezt a megegyezést még jobban kiemeli, és még inkább hitelessé teszi az egybehangzó tanúságtételt.

A szent iratok szövege és gyűjteménye felett is Isten őrködött, „az Ő Lelke gyűjtötte össze őket” úgy, hogy „egy híjuk se legyen” (Ésa 34,16). Ugyancsak Ő ad biztosytékot, hogy a leírt prófétai beszéd szövegében „egy jóta vagy egy pontocska” (Mt 5,18) sem mozdul el a helyéről, míg csak a világ fennáll.

Ily módon valósul meg, hogy a prófétai beszéd emberi beszéd mivoltában is valósággal Isten beszéde marad, amelyről elmondható, hogy egyenesen „az Ő szájából származik”.

A felsorolt egyedülálló jellegzetességek vezetnek ahhoz a következtetéshez, hogy a Biblia tanítása igaz lehet, mert az igaznak nyilvánítás csakis személyes utánajárás és lelkiismereti meggyőződés eredménye.

Forrás: Vankó Zsuzsa: „Ha meghal az ember, hol van ő?”. Spalding Alapítvány. 2011.

Bejegyezte: G. Rácskai Gyöngyi