A holisztikus szemlélet fogalma és története

A holizmus kifejezés a görög „holos” szóból ered és a teljesség figyelembevételét jelenti. A holisztikus szemléletű gyógyító az embert teljes egészében vizsgálja, célja az ember egészségének helyreállítása és fenntartása.

Az indiai kultúra és világnézet legősibb forrásai a Védák (örök és való dolgok tudása). A legrégebbinek tartott szövegrészek keletkezését Kr.e. 6000-4000 közé teszik. A vallásos hagyomány szerint a Védák Brahmának, a Teremtőnek a szájából áradtak ki a világ születésekor.

Az indiai ajurvédikus orvoslás alapjait a Szútrák tartalmazzák. Az ajurvéda az „élet tudománya”, amely magába foglalja az élet teljességéről szóló ismereteket. Az ajurvédikus orvoslás szellemi hátterében a samkhya filozófia áll, mely szerint az emberi test rendszere az öt ősanyag által épül fel. Így illeszkedik be az anyagi világba, amellyel elválaszthatatlan, szerves egységet alkotva az anyag egyik legmagasabb strukturált formáját alkotja. A fizikai világon kívül a létezéshez szükség van a lélekkel betöltő metafizikai világra is, ez a manasz.

A kínai filozófia legrégebbi írásos emléke Konfuciusz által Kr.e. 6.-5. sz. határán összeállított Szú king (Írások könyve). Lao-cö nevéhez fűződik a Tao tő kint (Az út és erény könyve), amely Kr. e. 6. sz. körül keletkezett és már a virágzó taoizmus foglalata. Tanítása szerint az ember ne avatkozzon bele a világ dolgainak természetes alakulásába, csak figyeljen és hárítsa el az akadályokat a tao útjából, az ellentéteket oldja fel, és mindig testi-lelki harmóniára törekedjen az égi és földi változásokkal. A harmónikus életet a szeretet, a mérték és a tartózkodás segítségével lehet megteremteni.

A jin és a jang eredeti jelentése „a hegy árnyékos és napos oldala”. A jin jelenti: föld, sötét, befogadó, nő, megtermékenyülő, anyag, mozdulatlanság, állandóság, éjszaka, hideg, Ősz, tél, Hold, tér. A jang jelenti: ég, világos, megtermékenyítő, erő, férfi, energia, mozgás, változás, nappal, meleg, tavasz, nyár, Nap, idő. Jin és jang kölcsönösen feltételezi, létrehozza és korlátozza egymást, egymásba örökösen átalakulnak, megadva ezzel a természet dinamikáját.

A kínai orvoslás egészségképe: az anyag, az energia és szellem harmónikus együttműködése által létrehozott egyensúly. A gyógyítás célja: az egyensúly (harmónia) helyreállítása, vagyis az emberi szervezet (mint mikrokozmosz) ráhangolása az Univerzum (mint, makrokozmosz) dinamikus egyensúlyára. Célzott gyógymódok: energetikai hatás (akupunktúra, csikung), anyagi és energetikai hatás (táplálkozás és gyógynövények), szellemi hatás: akupunktúra, meditáció.

Az ókori görög természetfilozófusok egészségképe a harmónia megléte, betegség képe a harmónia hiányát feltételezi. Az egészség helyreállításának kulcsa a megbomlott arányok rendezése. Hippokratészt (Kr.e.460-377) az európai modern medicina és a természetgyógyászat is az orvoslás atyjának tekinti. Alapelve: „Nil nocere”- „Használni, de legalább ne ártani”. Minden létező, így az emberi test is hideg, meleg, száraz és nedves természetű elemekből áll. Ezek az elemek a test pusztulása után visszatérnek a természetbe. Az emberi szervezet szoros kapcsolatban áll a természettel. Ő osztotta be az embereket vérmérsékletük alapján: melankolikus, kolerikus, szangvinikus és flegmatikus típusokba. Gyógyítási alapelve: „Lazítani azon, ami feszes, feszíteni azon, ami laza.” pl. a kimerültségből adódó betegségek pihenéssel, a hasmenéses betegségek jól táplálással, a tétlenségből eredőek testmozgással gyógyíthatók. Galénosz (Kr.u.122-199) gyógyítási alapelve: „contraria contrariis” – „ellentétet ellentétével” Cél a betegségek megelőzése, melynek eszköze a dietetika, amely magába foglalta az ember érzelmi és szellemi állapotát is.

A salernói iskola (virágkora Kr.u.1150-1180), Európa első egyház független orvosi egyetemének tekinthető, amelyet a hippokratészi örökség gondozására szövetkezett orvosok alapítottak Kr.u. 850 körül. Az itt született Regimen sanitatis Sarenitanum versben tanítja a helyes életvitel szabályait, amelyek az ókorból ismert „hat természeti dologra” épülnek: levegő, étel-ital, mozgás-nyugalom, alvás-ébrenlét, emésztési termékek és más váladékok, valamint a lelki- és kedélyállapot.

Paracelsus (Kr.u.1493-1541) szerint az ember egészségét a „belső orvos”, vagyis a benne megnyilatkozó természet és a „belülről gyógyító orvosság” azaz a belső szubsztancia határozza meg. Az egészség helyreállítása az „igazi gyógyítás oszlopaival lehetséges”, amelyek a filozófia, az asztronómia, az alkímia és a jellem. A „belső orvos” kimerülése után van szükség a „külső orvosra”. Minden betegségnek megvan a maga gyógyszere, a finom szellemi erő (arkanum), amely alkímiai módszerekkel állítható elő és alkalmas a betegség magvának kiűzésére.

A felvilágosodás korában a holizmus és a természetgyógyászat gondolkodásmódját áthatotta az antik hagyomány és a Rousseau természetfelfogása.

A természet megfigyelése és követése minden újkori gyógyító alapelve. A homeopátia megalkotója Samuel Hahnemann (1755-1843) gyógyítási alapelve: „similia similibus currentur” – a hasonlósági szabály.

Rudolf Steiner (1861-1925) az antropozófia atyja szerint a gyógyítás nem technika, hanem a beteg gyógyulási folyamatának szellemi, lelki, fizikai támogatása, az embernek a világ rendjébe való visszaillesztése.

A gyógyítás egyik alapelve Vincenz Prissnitznél (1799-1851) és Sebastian Kneppnél (1821-1897) a méregtelenítés. Edward Bach (1886-1936) az embert egészében szemlélő filozófiája éppoly tiszta és egyszerű, mint gyógyító módszere a virágterápia. Szellemi rokonságot érzett Hippokratésszal, Paracelsusszal és a Hahnemann-nal, mely szerint nincsenek betegségek, csak beteg emberek.

A 20. század természetgyógyászatának előfutárai a ’70-es években megjelenő zöldmozgalmak, a New Age és a humanisztikus pszichológia, amelyek új paradigmát igyekeznek felmutatni az ipari társadalmak uralkodó életfelfogásaival szemben.

A modern természetgyógyászatban alkalmazott fogalmak:

• Holisztika: olyan szemléletmód, elképzelés, mely szerint az egész nem azonos a részek összegével, hanem egy új minőség. A részek csakis az egészhez való viszonyukban nyernek értelmet.
• Önaktualizáció: a humanisztikus pszichológai  (Abraham Maslow, Carl Rogers) az ember teljességét, az alacsonyabb és magasabb életszükségleteken túli, transzcendens felé irányuló kibontakozását hangsúlyozza.

A természetgyógyászat különböző filozófiákra épülő gyógyító rendszerek elképzeléseit olvasztotta magába. Ezek: mágikus gondolkodás, mitikus gondolkodás, racionális gondolkodás, a multikauzális kibernetikus gondolkodás és alapreguláció, és a pszichoszomatikus gondolkodás. Ezek mindegyike egyidejűleg jelen van az emberi elmében. A pszichoszomatikus gondolkodás szerint a szervezet pszichés és szomatikus értelemben teljes egész, azaz a betegségek különböző mértékben, de mindig függnek az ember lelki állapotától.

A betegségek pszichés hátterének jelentőségét Európában Hippokratész óta, Indiában és Kínában évezredek óta, mint a gyógyítás egyik alapvető szempontját ismerték. Az elmúlt 50 évben került újra megfogalmazásra. Pavlov szerint „a szervezet pszichés és szomatikus értelemben teljes egység”. A természetgyógyászati holisztika feltevése: az emberben a testi, lelki, és szellemi tényezők szoros egységben és kölcsönhatásban működnek. Ha az egyikben változás lép fel az kihat a másik két tényezőre is. Közöttük állandó interakció zajlik, a folyamatok szerveződhetnek szomatopszichés ill. pszichoszomatikus irányba úgy, hogy közben a szellemi felkészültség javítja az egyén belső fittségét, vagyis csökkenti a kedvezőtlen folyamatok ütemét és számát.

Forrás: Dr. Tamási József: Természetgyógyászati alapismeretek (Magyar természetgyógyászok Uniója, Budapest, 2000.)