Ha meghal az ember hol van Ő?

A lélek halhatatlansága eszméjének felülvizsgálata a 20. századi keresztény teológiában

A 20. században általánosan elismertté vált a keresztény teológiában, hogy a lélek természetes halhatatlanságának tana, amely szerint az alacsonyabb rendű, halandó test porrá lesz a halálban, a magasabb rendű, halhatatlan lélek pedig különválik és tovább él Istennél az üdvösségben vagy a kárhozatban – nem biblikus tanítás. Rámutattak arra, hogy az ókori görög filozófia közvetítésével, a platonizmus, illetve még inkább az újplatonizmus révén hatolt be a lélek természetes halhatatlanságának eszméje a kereszténységbe.

Az ókori pogány vallások szinte mind vallották a lélek természetes halhatatlanságát. Izráel (bibliai jelentése: hívő nép) egyedül állt azzal az álláspontjával, hogy elutasított mindennemű halottkultuszt, a halált a bűn büntetésének tekintette, amelyből csak Isten kegyelme által, csak a halált okozó bűntől való elszakadás nyomán lehetséges a szabadulás, feltámadás által az idők végén.

Az őskeresztények még ugyanígy gondolkodtak a halálról. Az úgynevezett constantinusi fordulat nyomán azonban a kereszténység gyakorlatilag szövetségre lépett a pogány vallási és filozófiai eszmékkel. A lélek halhatatlanságának tana ettől fogva lett uralkodóvá a kereszténységben. Feledésbe merült a halál mibenlétéről és a haláltól való szabadulásról szóló eredeti bibliai tanítás. Közrejátszott ebben az is, hogy a kereszténység mindinkább „felhígult”, miután i.sz. 380-től állami törvény kötelezte a római birodalom valamennyi  polgárát a kereszténység felvételére. A megtéretlen tömegek számára pedig hihetőbb volt a lélek halhatatlanságának emberi elképzelése. Könnyebb volt azt elfogadni, semmint elismerni azt, hogy a halál a bűn zsoldja, és hogy annak hatalmából csak Isten kegyelme által, csak a bűnnel való szembefordulás útján szabadulhat meg az ember.

A középkorban végies-végig megkérdőjelezhetetlen volt a lélek halhatatlanságába vetett hit. A 16. századi reformáció idején is csak Luther és Tyndale látta tisztán az eredeti bibliai tanítástól való eltérést. Íme Luther megállapítása: „Nemrég Rómában… megalkották azt a szent hitcikkelyt, hogy az ember lelke halhatatlan. Mert a hitvallásban megfeledkeztünk arról, amit mindannyian vallunk: Hiszek az örök életet. Ugyanakkor Arisztotelésznek, a világi tudomány nagy mesterének segítségével határozatba ment az is, hogy a lélek a testnek a szubsztanciális formája… A filozófusok közt a legkiválóbbak úgy gondolták, hogy a halál eloldja és kiszabadítja a lelket a testből, miután pedig testének lakásából eltávozott, az istenek társaságához csatlakozik és szabad mindenféle testi nyomorúságtól. Ilyen halhatatlanságról a filozófusok álmodoztak, jóllehet azt kielégítően megalapozni, sem megvédeni nem tudták. A Szentírás ellenben egészen másként, ti. feltámadásról és örök életről tanít, és ennek reménységét oly módon tárja fel előttünk, hogy abban nem kételkedhetünk.” (idézi dr. Szathmári Sándor: A reménység etikája. Református Sajtóosztály, Budapest, 1990, 124-125.o.)

A 20. század első felében valóságos forradalmat idézett elő a keresztény teológusok körében Karl Barth és Oscar Cullmann tanítása, akik azt vallották, hogy „platoniatlanítani” kell a halálról szóló keresztény tanítást, és helyreállítani az eredeti evangéliumi reménységet, a feltámadásba vetett hitet.

            Egy jellegzetes részlet Barthtól: „Egységben és teljességben látja az embert a Biblia akkor is, amikor meghal… Nem egy test nélkülivé váló lélek szakad el egy lélek nélkülivé váló testtől, hanem egy egész ember… most azon a határon áll, amelyen túl már nincs számára idő, és amelyet átlépni nem képes sem testileg, sem lelkileg.”

            Néhány sor Cullmanntól: „Okvetlenül szükség van Isten új teremtő aktusára, mely az embernek nemcsak egy részét hívja vissza az életbe, hanem az egész embert. Tehát mindent, amit Isten teremtett és amit a halál megsemmisített. Szókratésznek és Platónnak nincs szüksége semmiféle új tetemtő aktusra. Hiszen az ő felfogásukban a test lényegében rossz, és így nem kell élnie, a lélek, egyáltalán meg sem hal. Ha meg akarjuk érteni a keresztény feltámadáshitet, teljesen el kell szakadnunk a görög filozófiai gondolatvilágtól.”

Részletek más 20. századi protestáns és katolikus, magyar és külföldi teológusok tollából az említett forradalmi változás illusztrálására:

            „Az európai hagyománytörténetben kiváltképpen két gondolatkör hatására alakult ki a halál utáni élet eszméje. Az egyik a lélek halhatatlanságának görög fogalma, a másik a holtak feltámadásának bibliai hite… Aki azt vallja, hogy az elmúlás után a puszta lélek tovább él Istennél, nem veszi elég komolyan sem a halál, sem a halálon aratott isteni győzelmet… A Biblia szerint az emberi személy – jelenlegi, bukott állapotában – teljességgel a halál hatalmába kerül: a lélek a seol, az alvilág fogja lesz, a test pedig elporlad a sírban. Ez azonban átmeneti állapot csupán. Isten irgalmából újból életre támad az ember, úgy ahogyan fel kel a földről, ahová lefeküdt, ahogyan felébred az álomból, melyben elmerült. Nem kétséges, hogy ez a felfogás sokkal jobban megfelel a jelenkori antropológiai szemléletnek, mint a metafizikai halhatatlanság.” (Nyíri Tamás (katolikus teológus): Remény vagy halál. Vigilia, 0978/11., 723, 725-726.o.)

            „E század elejétől az emberi lélekbe (psziché) nyert betekintés nem teszi lehetővé sok gondolkodónak, hogy a patóni filozófia és a hagyományos keresztény tanítás állásfoglalását minden további nélkül átvegye…A keresztények számára mindenekelőtt a Biblia-tudomány eredményei tették kérdésessé a hagyományos felfogást… A gyakran léleknek fordított héber „nefes”… egyetlen helyen sem utal egyértelműen a testetlen lélekre; ugyanakkor a „met” (halott) szóval szókapcsolatot alkotva a holttestre, a halott személyre vonatkozik… A legutóbbi évtizedekben evangélikus teológusok az ember >teljes halálá<-nak tétele mellett foglaltak állást: a halott csak Isten emlékezetében él tovább, és a utolsó napon isteni teremtői aktus révén fog majd új életre kelni. A katolikus egyházban abban nyilvánult meg a hagyományos felfogással szemben egyfajta tartózkodás, hogy a II. vatikáni zsinat útmutatásai szerint átdolgozott misekönyvében (Missale Romanum) a halottakért mondandó imákból teljesen kiiktatódott a lélek (anima) fogalma.” (Jákob Kramer (katolikus szerző): A holtak jövője. Szent István Társulat, Budapest, 1991. 12.o.)

„A lélek halhatatlanságában vetett hit nem számol komolyan a halál valóságával: régi, platonikus-orfikus eredetű meggyőződés szerint csak a test kerül a halálba, a lélek-szubsztancia kikerüli azt. Sok más, idegen hatással együtt ez a filozófiai-mitikus gondolat is átkerült a kereszténységbe, és elfoglalta a biblikus reménység helyét… megüresítve a feltámadás értelmét. Az Ige szerint a teljes testi-lelki ember bűnös, ezért a halál – mint a bűn zsoldja – a teljes embert éri.” (Dr. Nagy Gyula (evangélikus teológus): Dogmatika. Teológiai akadémiai jegyzet, Budapest, 1965, 263-263. o.)

Hangsúlyoznunk kell azonban, hogy csak az ún. tudományos teológia berkeiben zajlott le a szóban forgó nagy változás, a keresztény tömegek szinte nem is értesültek róla. Ráadásul napjainkban több teológus ötvözni, egyeztetni próbálja a 20. században ismét felfedezett eredeti biblikus tanítást a későbbiekben kialakult hagyományos keresztény felfogással. Jürgen Moltmann, az ismert protestáns teológus alábbi magyarázata példa erre:

„Mi halandó emberek a halhatatlan és elmúlhatatlan isteni közösségben magunk is halhatatlanok és elmúlhatatlanok vagyunk. Hogyan tudtuk ezt elképzelni?... Két benyomásunk van: Semmibe nem tudunk belekapaszkodni, saját magunkba sem, minden elmúlik, mezítelenül jöttünk a világra, mezítelenül fogjuk azt elhagyni. A halállal vége van mindennek. A másik oldalon azonban semmi sem vész el. Istenben minden  megmarad Isten előtt. Istennel és Istenben mi halandó lények halhatatlanok vagyunk, és mulandó életünk múlhatatlanként marad fenn, úgy, ahogyan életünket megtapasztaljuk, a idői és halandó. Ahogyan azonban életünk Istent megtapasztalja, az örökre halhatatlan marad. Istenben semmi sem múlik el, sem a boldogság pillanatai, sem a fájdalom szakaszai. >Mindennek élnek Őneki.<(Lk20,38) …Úgy gondolom, hogy Isten azt a művet, amit egy emberi élettel elkezdett, be fogja fejezni. Ha Isten Isten, akkor őt ebben az erőszakos halál sem tudja megakadályozni. Ezért hiszem azt, hogy Isten története (műve) életünkkel, halálunk után tovább fog folytatódni, amíg azt a teljességet elérti, amiben a lélek nyugalmat talál… Számomra Isten ítélete a megtörtént és elszenvedett jogtalanság végérvényes rendbehozatalát jelenti, és a megtörténteknek a felegyenesedését. Ezért ezt a >közbeeső állapotot< szélet élettérként képzelem el, ahol szabadon kibontakozhat az itt megtört és széttört élet… Azok, akiket mi halottnak nevezünk, nem vesztek el. De a megszabadulást sem élték át végérvényesen. Ők velünk vannak, azokkal, akik élünk, ugyanabban a reménységben elrejtve, és ezért velünk vannak az Isten jövőjébe vezető úton. Ez az élőknek a holtakkal és a holtaknak az élőkkel való reményközösségük.” (Van-e élet a halál után? c. cikkében, Theológiai Szemle, 2002/1., 12-15. o.)

A Biblia tanítása a halál kérdéséről igaz lehet. Szándékos az "igaz lehet" megfogalmazás, mert az igaznak nyilvánítás csakis személyes utánajárás és lelkiismereti meggyőződés eredménye.

Forrás: Vankó Zsuzsa: Ha meghal az ember hol van ő? Spalding Alapítvány, Budapest, 2011.

Bejegyezte: G. Rácskai Gyöngyi