A lélek halhatatlansága eszméjének felülvizsgálata a 20. századi keresztény teológiában
A 20. században általánosan elismertté vált a keresztény teológiában, hogy a lélek természetes halhatatlanságának tana, amely szerint az alacsonyabb rendű, halandó test porrá lesz a halálban, a magasabb rendű halhatatlan lélek pedig különválik és tovább él istennél az üdvösségben vagy a kárhozatban – nem biblikus tanítás. Rámutattak arra, hogy az ókori görög filozófia közvetítésével, a platonizmus, illetve még inkább az újplatonizmus révén hatolt be a lélek természetes halhatatlanságának eszméje a kereszténységbe.
Az ókori pogány vallások szinte mind vallották a lélek természetes halhatatlanságát. Izráel egyedül állt azzal az álláspontjával, hogy elutasított mindennemű halottkultuszt, a halát a bűn (velünk született énközéppontú gondolkodásmódból eredő cselekedet) büntetésének tekintette, amelyből csak Isten kegyelme által, csak a halált okozó bűntől való elszakadás nyomán lehetséges a szabadulás, feltámadás által az idők végén.
Az őskeresztények még ugyanígy gondolkodtak a halálról. Az úgynevezett constantinusi fordulat nyomán azonban a kereszténység gyakorlatilag szövetségre lépett a pogány vallási és filozófiai eszmékkel. A lélek halhatatlanságának tana ettől fogva lett uralkodóvá a kereszténységben. Feledésbe merült a halál mibenlétéről és a haláltól való szabadulásról szóló eredeti bibliai tanítás. Közrejátszott ebben az is, hogy a kereszténység mindinkább „felhígult”, miután i.sz. 380-tól állami törvény kötelezte a Római Birodalom valamennyi polgárát a kereszténység felvételére. A megtéretlen tömegek számára pedig hihetőbb volt a lélek halhatatlanságának emberi elképzelése. Könnyebb volt ezt elfogadni, semmint elismerni azt, hogy a halál a bűn zsoldja, és hogy annak hatalmából csak Isten kegyelme által, csak a bűnnel való szembefordulás útján szabadulhat meg az ember.
A középkorban véges-végig megkérdőjelezhetetlen volt a lélek halhatatlanságába vetett hit. A 16. századi reformáció idején is csak Luther és Tyndale látta tisztán az eredeti bibliai tanítástól való eltérést. Idézzük Luther megállapításait:
„Nemrég Rómában… megalkották azt a szent cikkelyt, hogy az ember lelke halhatatlan. Mert a hitvallásban megfeledkeztünk arról, amit mindannyian vallunk: hiszem az örök életet. Ugyanakkor Arisztotelésznek, a világi tudomány nagy mesterének segítségével határozatba ment az is, hogy a lélek a testnek a szubsztanciális formája… A filozófusok közt a legkiválóbbak úgy gondolták, hogy a halál eloldja és kiszabadítja a lelket a testből, miután pedig testének lakásából eltávozott, az istenek társaságához csatlakozik és szabad mindenféle testi nyomorúságtól. Ilyen halhatatlanságról a filozófusok álmodoztak, jóllehet azt kielégítően sem megalapozni, sem megvédeni nem tudták. A Szentírás ellenben egészen másként, ti. feltámadásról és örök életről tanít, és ennek reménységét oly módon tárja fel előttünk, hogy abban nem kételkedhetünk.” (Dr. Szathmáry Sándor: A reménység etikája, Református Sajtóosztály, Budapest, 1990, 124-125.o.)
A 20. század első felében valóságos forradalmat idézett elő a keresztény teológusok körében Karl Barth és Oscar Cullmann tanítása, akik azt vallották, hogy „platoniatlanítani” kell a halálról szóló keresztény tanítást, és helyreállítani az eredeti evangéliumi reménységet, a feltámadásba vetett hitet.
Egy jellegzetes részlet Barthtól: „Egységben és teljességben látja az embert a Biblia akkor is, amikor meghal… Nem egy test nélkülivé váló lélek szakad el egy lélek nélkülivé váló testtől, hanem egy egész ember… most azon a határon áll, amelyen túl már nincs számára idő, és amelyet átlépni nem képes sem testileg, sem lelkileg.” (Kirschliche Dogmatik, Zürich, 1948. III/2., 770-771.ol; idézi? Dr. Szathmáry Sándor: i.m,141.o.)
Néhány sor Cullmanntól: „Okvetlenül szükség van Isten új teremtő aktusára, mely az embernek nemcsak egy részét hívja vissza az életbe, hanem az egész embert. Tehát mindent, amit Isten teremtett és amit a halál megsemmisített. Szókratésznek és Platónnak nincs szüksége semmiféle új teremtő aktusra. Hiszen az ő felfogásukban a test lényegében rossz, és így nem kell élnie, a lélek, egyáltalán meg sem hal. Ha meg akarjuk érteni a keresztény feltámadáshitet, teljesen el kell szakadnunk a görög filozófiai gondolatvilágtól. (Unsterblichkeit der Seele oder Auferstehung der Toten, Stuttgart-Berlin, 1962.; idézi dr. Szathmáry Sándor: i.m., 147-148.o.)
Részletek más 20. századi protestáns és katolikus, magyar és külföldi teológusok tollából az említett forradalmi változás illusztrálására:
„Az európai hagyománytörténetben kiváltképpen két gondolatkör hatására alakult ki a halál utáni élet eszméje. Az egyik a lélek halhatatlanságának görög fogalma, a másik a holtak feltámadásának bibliai hite… Aki azt vallja, hogy az elmúlás után a puszta lélek tovább él Istennél, nem veszi elég komolyan sem a halált, sem a halálon aratott isteni győzelmet… A Biblia szerint az emberi személy – jelenlegi, bukott állapotában – teljességgel a halál hatalmába kerül: a lélek a seol, az alvilág foglya lesz, a test pedig elporlad a sírban. Ez azonban átmeneti állapot csupán. Isten irgalmából újból életre támad az ember, úgy, ahogyan felkel a földről, ahová lefeküdt, ahogyan elébred az álomból, melyben elmerült. Nem kétséges, hogy ez a felfogás sokkal jobban megfelel a jelenkori antropológiai szemléletnek, mint a metafizikai halhatatlanság.” (Nyíri Tamás /katolikus teológus/: Remény vagy halál, Vigilia, 1979/11., 723., 725-726.o.)
„E század elejétől az emberi lélekbe (psziché) nyert betekintés nem teszi lehetővé sok gondolkodónak, hogy a platóni filozófia és a hagyományos keresztény tanítás állásfoglalását minden további nélkül átvegye… A keresztények számára mindenekelőtt a Biblia-tudomány eredményei tették kérdésessé a hagyományos felfogást… A gyakran léleknek fordított héber >nefes< … egyetlen helyen sem utal egyértelműen a testetlen lélekre; ugyanakkor a >met< (halott) szóval szókapcsolatot alkotva a holttestre, a halott személyre vonatkozik… A legutóbbi évtizedekben evangélikus teológusok az ember >teljes halálá<-nak tétele mellett foglaltak állást: a halott csak Isten emlékezetében él tovább, és az utolsó napon isteni teremtői aktus révén fog majd új életre kelni. A katolikus egyházban abban nyilvánult meg a hagyományos felfogással szemben egyfajta tartózkodás, hogy a II. vatikáni zsinat útmutatásai szerint átdolgozott misekönyvben (Missale Romanum) a halottakért mondandó imákból teljesen kiiktatódott a lélek (anima) fogalma”. (Jacob Kamer /katolikus szerző/: A halottak jövője, Szent István Társulat, Budapest, 1991. 12.o.)
„A lélek halhatatlanságában vetett hit nem számol komolyan a halál valóságával: régi, platonikus-orfikus eredetű meggyőződés szerint csak a test kerül a halálba, a lélek-szubsztancia kikerüli azt. Sok más, idegen hatással együtt ez a filozófiai-mitikus gondolat is átkerült a kereszténységbe, és elfoglalta a biblikus reménység helyét… megüresítve a feltámadás értelmét. Az Ige szerint a teljes testi-lelki ember bűnös, ezért a halál – mint a bűn zsoldja – a teljes embert érinti.” (Dr. Nagy Gyula /evangélikus teológus/: Dogmatika, teológiai akadémiai jegyzet, Budapest, 1965, 262-263. o.)
Hangsúlyoznunk kell azonban, hogy csak az ún. tudományos teológia berkeiben zajlott le a szóban forgó nagy változás, a keresztény tömegek szinte nem is értesültek róla.
Forrás: Dr. Vankó Zsuzsa: "Ha meghal az ember hol van ő?". Spalding Alapítvány, Budapest, 2011.
Kép: pixabay.com